Beethoven - Apassionata f moll Op. 57 / d moll Op. 21 No. 2 Digital transfer and restored, noise cleaning, at Audio Design Studio 2014th.

 

DATA_1        DATA_2       DATA_3

A.
01 - I Allegro assai f - moll Op, 57
02 - II.Andante con moto III. Allegro ma non troppo f - moll Op, 57

B.
03 - Largo - Allegro d moll Op. 31 No, 2
04 - Adagio d moll Op. 31 No, 2
05 - Allegretto d moll Op. 31 No, 2

Ha van találó ragadványnév, mely utólag tapadt egy műhöz, — az Op. 57-es f-mofl Szonáta Appassionata elnevezése kétségtelenül az. Ennél tragikusabb szenvedélyű, viharosabb sodrású, kétségbeesettebb, reménytelenebb zenét Beethoven nem irt. A mű 1804-1805-ben keletkezett, élete nehéz szakaszában, amelyet egy kilátástalan nagy szerelem és mindenekelőtt egyre erősödő és véglegessé váló süketsége nyomasztott. Tanítványa, Ferdinand Ries elbeszéléséből tudjuk, hogy egy közös kirándulás alkalmával Beethoven egész idő alatt valamilyen témát mormogott, sőt üvöltött, s amikor — igen későn, mert eltévedtek — visszatértek Döblingbe, kalappal a fején vagy egy óra hosszat őrjöngve improvizált a zongorán. Ebből lett a szonáta fináléja. De majd két évbe telt, mire az egész darab végleges formát öltött. 1807-ben jelent meg, magyar arisztokrata barátjának, a kiváló műkedvelő csellistának, Brunszvik Ferenc grófnak szóló ajánlással. — Az iszonyú indulatokat acélos (szonáta-)formába markoló szélső tételek karakterükben kiegészítői egymásnak.
Az első tétel voltaképpen ugyanabból a tematikus magból (jellegzetes 12/8 ritmusú, fel- bontott hármashangzatokból) bontja ki a fő és a melléktémát; ez utóbbi ismét felcseréli a rokon (Asz-)dúrt annak moll-változatában. Fontos összetartó szerepe van egy kis, végzetszerűen kopogó motívumnak, amely a zárótémában is megjelenik. Ez az első Beethoven-szonáta, melyben a szerző nem ismételteti meg az expoziciót. A tétel motivációjából fejlesztett, jellegzetesen beethoveni, nagyszabású kóda rekeszti be az első tételt.
A lassú tétel Desz-dúr darab. Mély regiszter- ben megszólaló, rendkívül egyszerű és gyengéd témával kezdődik, amelyet három — egyre magasabb régiókba emelkedő és sűrűbb mozgású — variáció követ. A visszatérő téma után két, sikoly— hoz hasonló, szűkített szeptimakkord vezet megállás nélkül a fináléhoz. Ennek második részét
—azúj,szinkópás ritmusú témát is megszólaltató kidolgozástól kezdve — a zeneszerző megismétli. Beethoven uináléi általában kitisztulnak: optimizmust, erőt, derűt árasztanak. Az Appassionata kivétel: sugárnyi remény sem csillan fel benne. Mindent magával sodró, áradatszerű tizenhatod-mozgása csak közvetlenül a visszatérés előtt csendesedik-nyugszik meg pillanatokra. Ám annál lehengerlőbb, ami Utána következik: az eddigieket tempóban, hangulatban még fokozó, démonian táncos kódával együtt valóban úgy hat, mint valami kataklizma.

1800 és 1802 között a mégfiatal Beethoven életének talán legmélyebb válságát élte át: ekkor döbbent rá, hogy süketsége katasztrofális és eltitkolhatatlan. Több levele tanúskodik ennek a számára végzetes betegségnek (és az emberi érintkezésben, muzsikus pályafutásában vele járó tragikus következményeknek) a felismeréséről. Hangulata az istenkáromlástól az öngyilkosság gondolatáig, a rezignációtól a sorssal való csakazértis szembeszállásig hullámzott. 1802. október 6-án kelt az öccsének címzett híres és megrendítő dokumentum, amelyet a zenetörténet Heiligenstadti végrendeletként ismer. Ugyanakkor ezekben az években is szüntelenül dolgozott. Egyebek között három zongoraszonátája készült ebben az időszakban: Opus 31 jelzéssel jelentek meg 1803-ban; kivételesen ajánlás nélkül. (Ennek az a magyarázata, hogy a bécsi Homeister 8 Kühnel kiadó egy ismeretlen hölgy megbízásából kérte fel egy szonáta megírására, de a vállalkozásból végül három mű lett). A vázlatok tanúsága szerint nem a számozás sorrendjében készültek: elsőként a fizikai-lelki állapotát leginkább tükröző, kétségbeesését a legkülönbözőbb árnyalatokban és tömör, klasszikus formában, rendkívüli szuggesztivi— tással kifejező 2-es számú, d-mofl szonáta. Utólag szokássá vált Vihar-szonátaként emlegetni. E jelzőt a mű hangulata voltaképp indokolja, a Shakespeare Viharjával való analógia azonban nem. (Az analógiára állítólag maga Beethoven célzott famulusa, Schindler előtt a d-moll és az Appassionata szonátával kapcsolatban is. A prosperói végső, leszűrt bölcsességnek, rezignációnak azonban e művekben nyoma sincs.) A szonáta mély tragikumára utal a hangnemválasztás is: a Beethovennél ritkán, de annál nagyobb súllyal szereplő d-moll. Improvizációszerű bevezetéssel kezdődik: csendes, álmodozó tört akkordok (Largo) után a zaklatott sóhajpárokból álló Allegro alla breve téma megtorpan — csak azután ereszti szabadjára kétségbeesett indulatát. Ez a drámai belső fűtőerő hajtja egyre tovább a zenét; ez jellemzi a zakatoló triolák felett a szélső regiszterekben tragikus párbeszédet folytató főtémát, a — bevezető Allegro-témából kifejlesztett — melléktémát, s nem szűnik a felerősödő, majd elhalkuló zárótémában sem. A bevezető Largo a kidolgozás kezdetén ismét megjelenik, a visszatérés elején pedig kibomlik belőle egy jellegzetes, szöveg nélküli, Beethoven-féle hangszeres recitativo: „con espressione e semplice” (kifejezéssel és egyszerűen) előírással, minta mélységből a magasságba intézett, reménytelen, s bizonyos pátoszt sem nélkülöző szónoki kérdés — amely, válasz híján, tragikus felkiáltásokba torkollik. Majd a drámai töltésű expozíció anyaga tér vissza a szonátaforma szabályai szerint, letaglózó szenvedéllyel.
Szonátaformájú a középső tétel is, a 3/4 lüktetésű Adagio. Ez is tört akkordokkal indul, mint az első, s ebben is megtalálhatjuk a szélső szólamok dialógusát. Egyébként tökéletes kontrasztot képvisel: nyugvópontot, befelé fordulást, meditációt a viharos szélső tételek között. De a végtelen szomorúság feloldását nem hozza meg.
A III. tdtel 3/8 metrumú Allegretto, szonátarondó formában. Az azonos ritmikus képletet megszállottan hajszoló és meghatározó rondó témájával, az energiáit szokatlan súlyokon tetéző, majd kirobbantó melléktémájával, az egész tétel szélsőségek között hullámzó dinamikájával, a végén a sikolyszerű felugrások után kromatikusan ereszkedő meneteivel, a mély regiszterbe visszakanyarodó, elcsendesülő lezárásával — valóban Beethoven leglázasabb, legvigasztalanabb zenéinek egyike.

Hamburger Klára

Ludwig van Beethoven (1770. Bonn - 1827. Bécs)
Szerkesztette: Romhányi László ( Forrás - Audioland )

Ludwig van Beethoven életművével betetőzte a klasszikus kort, és egyben átmenetet teremtett a romantika korába. Hangszeres muzsikája az abszolút zene klasszikus állomása és egyben a romantikus programzene előfutára volt.

Bonnban született, egy ősi flandriai parasztcsaládból származott. A zene szeretetét családi hagyományként örökölte: nagyapja énekes, kóruskarnagy, majd a bonni választófejedelem muzsikusa, később udvari karmestere. Édesapja ugyancsak énekes volt a választófejedelemnél, de gyenge jellemű ember, iszákosságával anyagi és erkölcsi romlásba vitte családját. Anyja jómódú német polgári családból való, beteges, sokat szenvedő asszony volt. Hét gyermekük közül Ludwig volt a legidősebb. Már 4 éves korában kitűnt zenei tehetsége. Apja csodagyermeket akart belőle nevelni, erőszakkal. A gyermek sokat szenvedett és sírt, egyetlen vigasza édesanyja volt. Tanára Christian Gottlob Neefe, a bonni zeneélet legkiválóbb egyénisége, udvari orgonista, majd zenekarvezető. Nemcsak gyakorlott muzsikus, és zeneszerző, de irodalmilag is művelt ember, eszményi pedagógus volt. 1O évesen lett Beethoven a tanítványa, megismertette vele kora legkiválóbb zenei alkotásait, s bevezette tanítványát a gyakorlati zeneéletbe is.

Hamarosan segédorgonista, majd az udvari zenekar kinevezett tagja lett. Wegeler orvostanhallgató barátja révén megismerkedett Waldstein gróffal, aki első főúri barátja és pártfogója Beethovennek. Új környezetében magasabb műveltségre törekedett, sokat olvasott, az egyetemen előadásokat hallgatott.

1787-ben Bécsbe ment, hogy zenei eszményképe, Mozart tanítványa lehessen, de édesanyja halálos betegsége miatt vissza kellett térnie Bonnba. Nehéz sors várt rá ezután. Édesapja az alkohol rabja lett, így a családfenntartás minden gondja, 2 öccse taníttatása Ludwigra nehezedett. Haydn angliai útjára Bonnon keresztül utazott. Az udvarban - ahol egyre több híve lett Beethovennek - bemutatták neki a fiatal és tehetséges muzsikust. Az idős mester meghallgatta egyik kantátáját, és további tanulmányokra biztatta.

1792-ben újra Bécsbe ment, második bécsi útját Waldstein gróf barátsága tette lehetővé. Ajánlólevelével a város főurai szívesen fogadták a fiatal zenészt. Ezt a barátságot és a köszönetet az ún. Waldstein - szonátájában örökítette meg. Mivel Mozart már ekkor nem élt, Haydn lett a tanára, de egyéniségük különböző volta miatt lassanként megszakadt a kapcsolatuk. Első bécsi esztendeiben azonban igen erősen érződött Haydn muzsikájának hatása.

Első nyilvános hangversenye 1795-ben volt, melyet még több koncert követett, különböző városokban lépett föl: Prága, Berlin, Pozsony, Buda, stb. Műveinek kiadásai egyre jövedelmezőbbek lettek, ő az első zeneszerző, aki meg tudott élni alkotásaiból, az első szabad művész, aki teljesen függetleníteni tudta magát az udvari szolgálattól. Tanításból és a műveiért kapott pénzből élt.

Lichnowsky (Lihnovszki) herceggel kötött barátsága révén megismerkedett magyar főúri családokkal is, és így jutott el később Magyarországra. A Brunszvik családhoz érzelmi szálak fűzték. Barátja volt Ferencnek, neki ajánlotta a híres "Apassionata" (apasszionáta) szonátát. Szerette a bájos, szolid Terézt. A társadalmi osztálykülönbség miatt azonban nem gondolhatott házasságra. A hagyomány szerint Teréz ezért nem ment máshoz férjhez. Kisgyermekek nevelésének szentelte életét, ő volt az első magyarországi óvoda megalapítója.

Beethoven saját jellemének alakulását komoly önismerettel figyelte. Egyik barátja emlékkönyvébe írta a következő sorokat: "Ha sokszor vad felgerjedések vádolják is művemet, a szívem jó... . Jót cselekedni, ahol lehet - a szabadságot mindennél jobban szeretni - az igazságot soha, még a trón előtt sem megtagadni!" Érzelmi élete élményekben is bővelkedett: "örökké szerelmes, s többnyire igen nagy mértékben" - írja ezekről az évekről régi barátja, Wegeler. Egyszerre volt visszataszító és vonzó - írták róla. Szenvedélyes természetű, de nemes, finom érzésű, művelt is ugyanakkor. Szerette a természetet. A 9O-es évek vége felé, egy erdei séta alkalmával figyelt fel kezdődő fülbajára. (tanítványa egy pásztorfiú sípjára hívta fel a figyelmét, de ő nem hallotta a hangokat.) Ez a csapás magányossá tette. Testvéreinek írt leveleiből tudjuk, hogy nagyon sokat szenvedett miatta.

A heiligenstadti végrendelet: 18O1-ben Bécsben volt az első szerzői  estje, melyet még több követett. Mindez nagy anyagi és közönségsikert hozott a számára, a kritika azonban fanyar és epéskedő volt, s művészi sikerei sem tudták enyhíteni lelki gyötrelmeit, melyet egyre erősödő fülbaja okozott. 4 levél is tanúskodik e fájdalomról, leghíresebb ezek közül egy soha el nem küldött levélfogalmazvány, amelyet keletkezési helyéről "heiligenstadti végrendelet"-nek nevez a zenetörténet. Ebben az egész emberiséghez fordulva foglalja össze szenvedéseit és nyomasztó érzéseit: "Ó, ti emberek, akik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám!  ...gondoljátok meg, hogy hat év óta szörnyű baj lett úrrá rajtam... Én, aki élénk, tüzes véralkattal születtem és fogékony voltam a társas élet szórakozásai iránt is, kénytelen voltam korán elkülönülni a többiektől és magányosan élni életemet...

Hogyan is vallhattam volna be épp annak az érzékemnek gyarlóságát, amelynek énbennem tökéletesebbnek kellene lennie, mint másokban, amely egykor valóban olyan tökéletes is volt, mint csak keveseké pályatársaim közül... Balsorsom kétszeresen fájdalmas, mert félreismernek miatta.

Így kell élnem, mint a száműzötteknek... Kevés híja volt, hogy nem magam vetettem véget életemnek... Csak a művészet tartott vissza ettől egyedül. Így éreztem, lehetetlen itt hagynom e világot, mielőtt létrehoztam volna, amire hivatásom képesít ... Istenem, te belelátsz a szívembe, te ismersz, te tudod, hogy emberszeretet és jóság lakozik bennem... Aki boldogtalan, vigasztalódjék azzal, hogy bennem osztályosára talál, társára, aki minden természeti akadály ellenére mégis minden tőle telhetőt megtett, hogy az igazi művészek és igaz emberek sorába emelkedjék..."

Eljutott tehát a kétségbeesés, a halál szakadékáig, de az élet szeretete erősebb volt benne. A végrendelettel egyidőben készülő művei már a diadalmas életerőt hirdették. Fülbaja sem rosszabbodott hamarosan. Még 2O évig dirigált, 12 évig zongorázott. Csak élete utolsó évtizedében öltött süketsége végzetes arányokat.

A francia forradalmat követő, háborús, forradalmi hullámok megbolygatták a bécsi élet megszokott rendjét is. Beethoven sokat és szenvedélyesen politizált. Lelkesedett a köztársaságért, a szabadságért, a nemzeti függetlenségért. 18O9-ben Jerome Bonaparte vesztfáliai király meghívta udvarába Kastelba karnagynak, magas fizetéssel Már-már elfogadta, de Bécs arisztokratái 4.OOO,-Ft évjáradékot ajánlanak fel neki, ha Bécsben marad. A kötelezvényt aláírta, azonban később egyre nehezebben, sokszor csak lassú és kínos pörösködés után kapta meg az ígért pénzösszegeket.

Az 181O-es évek elején megismerkedett Mälzel mechanikussal, aki ezidőtájt zeneautomaták készítésével foglalkozott. Rábeszélte a szerzőt, írjon az ő automata-zenekara számára divatos csatamuzsikát. A vittoriai ütközet hírére Beethoven megírta a "Csataszimfónia" c. művét, amelyben Mälzel automatáin kívül igazi zenekar is szerepel, főleg rézfúvóshangszerek. A bemutatónak hatalmas sikere volt, Beethoven egy csapásra Bécs életének középpontja, a nap hőse, a nemzet büszkesége lett. A bécsi kongresszus alkalmából ünnepi kantátát írt, császárok és királyok tapsoltak neki. Bécs városától díszoklevelet kapott, mindenütt dicsőség övezte, a kor festői, rajzolói zord homlokkal, fenségesen ábrázolják.

1811-ben találkozott Goethevel Teplitzben. (Erről híressé vált egy anekdota, "Fejedelmi séta" címmel, mely arról szól, hogy míg Goethe kitér a szembejövő hercegek elől, Beethoven összefont karral keresztülmegy soraikon és fogadja barátságos köszöntésüket.) Ezt a történetet a mai kritika késégbe vonta, tény azonban, hogy e két nagy ember egyénisége igen különbözött egymástól.

Az 182O-as évek felé betegsége egyre jobban erősödött, süketsége egyre bizalmatlanabbá tette környezetével szemben. Szinte évenként költözött új lakásba, cselédei, házvezetői csak rövid ideig bírták ki mellette. Elhanyagolt, nyomorúságos körülmények között élt és alkotott. Külseje is elvadult, egyszer gyanús viselkedése miatt a csendőrök be is csukták egy éjszakára. Mégis, rossz híre ellenére sokan keresték fel, mert Bécs nevezetességei közé tartozott. Kicsinyes, fukar, bogaras, elvadult különc, környezetének kínzója - ugyanakkor jó és melegszívű, ragaszkodó és hűséges. Ezekben a legzüllöttebb éveiben szerette legjobban a vidám társaságot, a búfelejtő poharazást. Nyilvános szereplései véget értek.

1822-ben, a Fidelio felújítása idején már semmit sem hall, ami körülötte történik, a főpróba botrányba fulladt, s Beethovent ez nagyon megviselte.
1824-ben, a IX. szimfónia bemutatásán még ugyan részt vett az irányításban, de már annyira süket volt, hogy észre sem vette a tomboló közönség ünneplését. 1827. márc. 26-án, hosszas szenvedés után halt meg. A halálát okozó betegség - a mai megállapítás szerint - májzsugorodás lehetett, amelyet tüdőgyulladás súlyosbított. Temetése napján bezártak az iskolák, az  üzletek. 2O OOO ember kísérte utolsó útjára.